2. Fejezet - Snuff

Egy szép reggelre ébredtem. A nap sütött, a madarak daloltak, és a falevél, amit Paultól kaptam, mellettem volt az éjjeli szekrényemen. Most először tudtam hat hét után legalább öt órát aludni. Ez már rekord volt nálam. De valahogy mégse volt semmi, ami a Paul utáni űrt kitöltötte volna, és nem is lesz soha, ezt tudtam. Megpróbáltam elhesegetni a rossz gondolatokat. Nem akartam a srácok előtt összetörve lenni, és hogy azzal foglalkozzanak, hogy engem pesztrálnak. Ezt a mai estét Paul tiszteletére tartjuk fent. Hosszas gondolkozás után kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem és máris naprakészen álltam. Rendeltem egy kávét, amit szépen lassan iszogattam, közben eszembe jutott Stephanie, és a gyerekeink.
- Már nagyon hiányoztok! - sóhajtottam egy nagyot, miközben egy képet nézegettem, amin a családom volt. Arra gondoltam, hogy mielőtt találkoznék a bandával, meglátogatom őket. El is indulok! - suttogtam, és egy utolsót szürcsöltem a kávémba. Rögtön fel is kaptam a felsőmet, és rohantam is az ajtó felé. Pont, mikor az ajtót zártam volna be, eszembe jutott,  hogy a Paultól kapott falevél a szekrényen maradt... Ezért vissza is mentem érte. Becsúsztattam a kis noteszembe, amit azért hordtam magamnál mindig, mert ha megszállt az ihlet, ebbe jegyzeteltem. Most már indulhattam, hisz minden nálam van, ami fontos. - gondoltam. Azzal el is indultam. Leszökdeltem a lépcsőn és egyenesen a családomhoz vettem az irányt. Talán félúton jártam a házunkig, mikor összefutottam Siddel.
- Hello Sid! - örültem meg neki, hisz már vagy egy hete nem beszéltem vele sem, akárcsak a Slipknot többi tagjával sem, kivéve Joeyt, és Jamest.
- Hello Corey! Mi újság? - érdeklődött Sid.
- Éppen most tartok hazafelé, már hiányzik a családom.
- Oh, értem, Joey mesélte, hogy most egy szállodában laksz. - mondta kissé meglepetten Sid.
- Igen, de csak míg lecsillapodnak a kedélyek... Tudod, azok a bohóc újságírók nem hagynak nyugtot az embernek, és ami a legrosszabb, még a családjának sem. Épp ezèrt költöztem el egy kis időre, hogy a családomat megvédjem az ilyen rohadékoktól.
- Tökéletesen megértem a helyzeted, én se csinálnám másként a helyedben. - biztatott Sid.
- Tényleg, most jut eszembe, hogy ma délután a próbatermünkben zenélünk egyet Paul tiszteletére, és neked is ott kell lenned! - mondzam ellentmondást nem tűrően.
- Még szép, hogy ott leszek! - tette Sid a vállaimra mindkét igencsak nagy kezét.
- Oké, akkor majd jelzünk, mikor lenne jó. - mondtam, és már indultam is tovább.
- Sid: Jól van, számíthattok rám, és Paul is. - mondta.
- Erre csak intettem Sidnek. Gyorsan haladtam tovább. Kb. Tíz perc múlva a házunkhoz értem. Körülbelül négy és fél órát töltöttem a családommal, mikor zavartan felkaptam a telefonom, és hívásokat intéztem. Felhívtam a bandát, hogy hétre mindenki legyen a közös próbatermünkben. Már délután hat volt. Lehajoltam, a gyerekeknek nyomtam egy puszit az arcukra, aztán szépen lassan felegyenesedtem, Stephaniera néztem, csak ennyit mondtam a feleségemnek: - Stephanie, nekem mennem kell most. - suttogtam. Majd megbabonázott nézéssel elindultam a kijárat felé, ő elém ugrott és átölelt. Mintha csak tudná, hogy a tiszteletemet megyek leróni az elhunyt barátomnak... Nyomtam egy puszit a homlokára, amitől elmosolyodott, és miután elengedett, mentem is tovább. Útközben beugrottam egy boltba, ahol vettem egy gyertyát. Mokor beléptem a próbaterembe, egyből a jobb oldalt álló sötét színű basszusgitárra tekintettem. Szépen lassan közelítettem meg a gyönyörű hangszert, ami már porosodott, mivel nem nyúltunk hozzá, mióta Paul utoljára lerakta... Talán egy lépés választott el a gitártól, mikor a földre ereszkedtem, majd meggyújtottam a gyertyát, és ezt suttogtam, mélyen a gitárt nézve: - Soha nem felejtelek el Testvérem! - Azzal könnybe lábadt a szemem, és a két kezemmel takartam el.
- ,,Engedj elmenni!" - suttogta a fülembe egy nagyon ismerős hang.
- Paul, te vagy az?! kiáltottam el magam, mire nem kaptam választ. Kint nagy szél kerekedett, és villámlott. Egyszercsak a kisablakot becsapta a szél, és megrepedt az üveg, tudtam, hogy Paul itt van... Egyszerüen éreztem a jelenlétét... A szél az összes dalszöveget, kottát, ami a teremben volt, szétfújta, csak röpködtek a papírdarabok, és végül a gyertyát is elfújta, aminek felszálló füstjében megláttam egy alakot, aki megérinti mindkét vállam. Már a hideg is kirázott, mikor ismét meghallottam Paul hagját.
-,,Eljöttem a lelkem egy barabjáért!" - suttogta, és a gitárján simított egyet, ezt követően hirtelen feloszlott a füst. A gitáron lévő porrétegen látni lehetett az újjainak nyomait, amit meglepetten néztem hosszas ideig. Közben megérkeztek a többiek is. Úgy döntöttem, nem mondom el nekik , hogy mi történt egyenlőre.
- Hé, Corey! Ennyire kivagy? - mutatott Sid a földön heverő papírokra, és a megrepedt ablaküvegre. Én csak megvontam a vállam, hogy leszálljanak erről a témáról.
- Hú, ez a vihar! - szólalt meg James panaszkodóan.
- Mindannyian eláztunk! -nézett mindenkin végig Joey.
- Várjatok! - azzal kiléptem az ajtón, széttártam a kezeimet, és az ég nézten, aztán visszamentem.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte furcsállóan Shawn.
- Csak azért, hogy én is vizes legyek, ne csak ti! - mondtam kissé szemrehányóan.
- Neki kezdhetnénk a zenélésnek? - kérdeztem türelmetlenül.
- Na jó, de ki fog basszerozni? - kérdezte Sid elszomorodva,, biztosan Paul jutott neki is eszébe.
- Basszer nélkül játszunk! - vágtam rá, mire mindenki nagyot nézett.
- Hát jó. - mondták sorban a többiek. Mindenkinek azon járt a feje, hogy mi fog így a zenélésből kisülni. Mindenki elfoglalta a jól megszokott helyét,, csak Paul hiányzott... Elkezdtem énekelni a Snuffot, kissé összecsuklott hangon, a többiek próbáltak követni, és lassan mindenki beszállt a zenébe, de nagyon nem volt jó így, hogy nincs Paul, aki basszerozzon... Ekkor újból szél támadt a teremben:
- ,,Én még itt vagyok!" - suttogta a fülembe Paul, amitől egy sort nagyon rosszul énekeltem, mire megálltak a srácok.
- Corey, akarsz pihenni? - kérdezte James.
- Ja, semmi, nem, folytassuk ott, ahol elrontottam. - szavatkoztam.
- Hát jó! - vágták rá a többiek furcsálkozva. Pont a Dead Memoriesnak kezdtünk neki, mikor a kitört ablakon keresztül egy villám tévedt be, és csapott Paul gitárjába... Mindenki megrémült. A gitárt végigjárta az áram, aztán elkezdett szikrázni. A homályban egy fekete kapucnis személy állt. Az arcát nem láthattuk és ez nagyon félelmetes volt...
- Szóval eljöttél érte, ahogy mondtad! - szóltam neki, amire Paul csak bólintott... A gitár egy szempillantás alatt nála volt, és fényesebben csillogott, mint valaha is. Egy váratlan fordulatban a Dead Memoriest kezdte el játszani. Mindenki a félelmét elrejtve elkezdte követni. Valahogy most sokkal szebb hangja volt a gitárjának, talán csak mert tudtam, hogy most hallhatom utoljára.. S csak pengette, sírt a dal, akárcsak a lelkem...sírtunk mi mindannyian... Tudtam, hogy ez az utolsó közös zenélésünk ezzel a nagyszerű emberrel... Volt, hogy a bőgés határán üvöltve, vagy a dühtöl vezérelve hörögtem. Nincs is ennél fájdalmasabb, hogy velünk van a számunkra szeretett személy lelke, de nem tudjuk már visszahozni őt az élők közé.. Már a Psychosocial végéhez értünk, mikor egyszercsak elhalkult minden, teljesen sötét lett a teremben, kivéve a falon. Mint a nap, olyan fényes alagút tárult elénk, amibe Paul belépett. Lassan megfordult, a zsebéből elővett egy levelet ès egy rózsát, amibe mélyen beleazagolt, aztán feldobta őket, a szél megragadta, és elém tette a búcsú ajándékát Paulnak. Aztán mondott valamit, amit mi élők már nem hallhattuk... Paul hátat fordított, intett, aztán a gitárjával a hátán eltűnt a fényben, ami közben mintha bezárult volna...
- Most tényleg vége? Végleg itt hagyott minket! - futott át pár gondolat a fejemen. A többiek is csak le voltak dermedve a történtek láttán, s mintha csak magamat látnám, az arcokra száradt könnycseppek, amit a többieken láttam... Azzal mintha csak megbabonáztak volna, a rózsával, ès a levèllel a kezemben elsétáltam, el, egészen a szállodáig. Gyorsan berohantam a szobámba . Akkor, abban a helyzetben nem érdekelt, hogy kivel mi van, valahogy még az sem  foglalkoztatott, hogy a többieket  csak úgy otthagytam a teremben... Lesöpörtem minden poharat, csészét az üvegasztalról , és elhelyeztem rajta a rózsát, és a levelet, pont úgy, hogy az ágyból is lássam. Egyenlőrw nem volt elég erőm hogy kinyissam a levelet. Majd máskor olvasom el a többieknek - tisztáztam magamban a helyzetet.. Csak néztem, s csak néztem, és azon járt az eszem, hogy Paulnak igaza volt, én is megnehezítettem abban, hogy békére leljen, hisz magamnak se vallottam be, hogy ő már nem lehet velünk többé.
Már tudom! A szeretett személy, aki fontos számunkra, soha nem hal meg, csupán az életének egy olyan állomására ér egyszer, ahol már nem bántják, , nem èrintkezik az emberekkel, azokkal az emberekkel akik szerették a zenéit,,de róla valójában semmit srm tudtak, és párezer forintért eladták volna. Paulnak már jobb így, együtt a gitárjával végre békére lelhet.
Megtanultam: Az ember nem lehet önző, nem várhatjuk el, hogy az elhunyt szerettünk visszatérjen ebbe a szeretetlen, háborgó, gyűlölettel telt világba, otthagyva a megynyugvást, amibe mostmár Paul is van... Elővettem a noteszemből a kis falevelet, és sokáig csak néztem némán, végül könnyekkel a szememben lelt rám az álom...

1. Fejezet - Snuff

,,Temesd titkaid a bőrömbe
Te ártatlanul kerülsz majd ki
És magamra maradok a bűnökkel
A levegő körülöttem ketrecnek hat
És a szerelem csak álca
Ami leplezi a dühöt

Ha tényleg szeretsz, engedj el
És fuss, mielőtt rájönnék
A szívem túl sötét, hogy érdekeljen
Nem tudom elpusztítani, ami nincs itt
Tartsd meg bennem a hitet
Ha egyedül vagyok, nem tudok gyűlölni
Nem érdemellek meg
A mosolyom már rég tovatűnt
Ha még változhatok, remélem sose tudom meg

Még mindig megcsókolom a leveleid
És őrzöm őket magamban, minden csókot megízlelve
Nem tudok szembenézni az élettel a fényed nélkül
De mindez darabokra szakadt...
Mikor megtagadtad a harcot

Ne fáradj, nem fogom meghallani
Azt hittem tisztáztam:
Nem tudsz eléggé gyülölni ahhoz, hogy szeress
Ez elég kellett volna legyen?
Csak azt kívánom, bárcsak ne lettél volna a barátom
Akkor képes lettem volna bántani a végén
Soha nem tartottam magam szentnek
Azt már száműztem magamból rég
A halál a reményem, hogy el tudlak engedni

Törd össze megad a falaimon
Köpd a szánalmad a lelkembe
Sose volt szükséged segítségre
Eladtál, hogy magadat mentsd
Nem hallgatok többé a szégyenedre
Elfuthatsz, de ugyanaz maradsz
Az angyalok hazudnak, hogy rendet tartsanak
A szerelem már rég elnyerte büntetését
Ha téged még érdekel, nem akarok tudni róla

Ha téged még érdekel, ne hagyd, hogy megtudjam."

Ez a dalszöveg tárult elém, miközben a bőröndömből átnéztem pár szerzeményem, amik nagyon közel állnak hozzám, hisz ezekben benne vagyok én is - elmélkedtem, s egy könny hagyta el a szemem. Közben feleszméltem, és megtöröltem a szemeimet.Valaki kopogtatott - azt gondoltam hogy a pincér érkezett meg az ebédemmel, amit rendeltem. Azért mégis megkérdeztem, hogy ,,Ki vagy?" - ..... egy újságíró vagyok - A nevét azonnal el is feledtem, és düh bontakozott ki belőlem, amit megmagyarázhatatlan tettek követtek... - ,,Most fogd meg magad, és takarodj el innen, amíg megteheted!" - és ami a legkózelebb volt a kezemhez, jelen esetben egy virágcserép, amit az ajtóhoz vágtam. Hallottam, ahogy a lépteit megszaporázva halad el az ajtótól az a firkász. Közben azzal fenyegetőzött, ha szépen nem, de más eszközökkel minnél több infót Paul haláláról... Legszívesebben utána mentem volna... Kb. negyed óra múlva, mikor még mindig a bőröndömmel szöszmötöltem, elkezdett csörögni a telefon. Siettem, hogy mihamarabb felvehessem, hátha valami,jó ismerős, vagy a bandám keres: Halló! - Jó estét! Kelly vagyok a recepcióról. Azért zavarom, mert két úriember keresi önt, azt állítják, hogy magának nagyon jó barátai. Azt mondták, hogy ők Joey, ès James. Felengedhetem az urakat? - Hát persze! Vègre értelmes emberek is keresnek, nem csak gügye újságírók... - mondtam a telefonba, mintha azt a Kellyt nagyon érdekelné, vagy rá tartozna... Jól rászámoltam egy esti piálásra, ezért előkaptam egy üveg vodkát, és három poharat, amiket úgy kellett felfedeznem, hisz még csak kb. öt órája tartózkodok a szállodában. Három perc is alig telt el, mire kopogtattak az ajtón. Biztonság kedvéért megkérdeztem hogy ,,Ti vagytok azok srácok?" - Igen, mi vagyunk. - Hallottam meg Joey hangját. - Be is engednél minket Corey? - Ja, persze! Ne haragudjatok, csak ma már volt itt egy idióta firkász, aki Paulról akart kérdezni, de elküldtem. - mondtam nekik. Ahogy ezt kimondtam, öt másodperces csend lett. Egyszerre szomorúság, ès düh tükröződött rajtuk, s csak a földet bámultuk. Egyszerre csak némán átöleltük egymást, mintha Paul is csak ezt akarná, hogy összetartson a banda. Közben halkan mondtam nekik: ,,Sziasztok! Örülök, hogy itt vagytok!" - Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig a küszöbön állunk. - Gyertek csak be, ne itt álljunk, mèg kihallgatnak minket a vègèn. - Ez igaz! - szólaltak meg egyszerre. Azzal bezártam az ajtót, és leültünk a kanapéra, az asztal köré, ahol a pia várt minket. Töltöttem is mindegyőnknek a nedüből. - Joey: Köszi Corey! - Köszönöm! - nézett rám hálásan James. Minek köszönhetem látogatásotokat? - Annak, hogy te csak úgy leléptél otthonról...mondta James. - Stephanie mondta el, hogy ebben a szállodában találunk meg. - mondta Joey. - Nem csak úgy szó nélkül léptem le otthonról, hanem Stephanieval megbeszèltem, hogy az ők érdekükben jövök el egy kis időre, mivel úgyis ránk lesznek szálva azok a rohadt firkászok, és Paulról kérdezgetnek, és ezeknek nem akarom kitenni a családom, értitek? - James: Azt hiszem értjük Corey... - és azzal megveregette a vállam, ami abban a helyzetben nagyon jól esett. - Joey: Már átfutott az agyamon, hogy be kéne szereznem olyan harcikutyát, azt a Pitbullt, vagy mit, akkor talán rólam is leszálnának azok a rohadékok... - James: Vagy csak megmérgeznék szegényt... - Hát ez is igaz... - dünnyögte halkan Joey. - A beszélgetés közben, amit leginkább Joey, és James folytatott le, mindenkinek el is fogyott az itala, ígyhát töltöttem ismét a srácoknak. Magamnak már csak colát töltöttem. - Corey, te meg miért csak colát iszol? - vont kérdőre Joey. - Igen, miért? - kíváncsiskodott James is. - Tudjátok, milyen vagyok, ha többet iszok a kelleténél, és most pont nem hiányzik sermmi jelenet, meg érzelmi kitörés a résuemről. - Ja, értjük mi. - Néztek össze a fiúk. Persze ők már párszor ittak velem, és sokszor ittuk le magunkat a sárgaföldig, ami most nagyon nem hiányzott nekem. - Egyébként hogy vagy Corey? - kérdezte James. - Azt kérdezed, jogy vagyok? Hát szarul... Szegény Paul másfél hónapja hunyt el... - Tudjuk mi is, és mindanyian a Slipknotból ki vagyunk, csak próbáljuk erősnek mutatni magunkat... - Csuklott össze a hangja Jamesnek. - Tudjátok, nekem Paul nem csak barát, bajtárs, a bandám tagja volt, hanem már testvéremként szerettem őt... Én ezért haragszom magamra, mert ha nem engedem magamhoz közel az embereket, akkor nem fájna ennyire az elvesztésük, és nem csalódnék bennük olyan nagyot... - mondtam könnyes szemmel. - Ez megy már règóta... - suttogtam halkan. Biztos hallották a többiek ezt a mondatot , csak jobbnak látták, nem visszakérdezni. - Srácok, menjünk, és sétáljunk egyet a városban! - vetette fel az ötletet Joey. - James egyből felállt, és azzal a lendülettel majdnem rá is esett az üvegasztalra, Joeyval eegyszerre keptuk el mindkét vállát. - Jó, menjünk, de csak mert James eléggé leitta magát, és haza kell kísérni... - erre James csak egy csuklással válaszolt. - Na, segítsük le a lépcsőn ezt az idiótát. - mondtam Joeynak. - Corey, ez a félnótás mikor ivott ennyit? - kérdezte Joey. - Én tudjam? Ti jöttetek együtt, nem? - Joey: Hát igen, de nem emlékszem, hogy bementünk volna útközben valamelyik kocsmába... - szavatkozott. - Hé, te szemét! - kiáltotta el magát Joey, a részeg Jamesre nézve, és egy lendülettel tarkón vágta. - Hé Joey, azért ennyire nagy hibát nem vétett, hogy így reagálj rá. - mondtam. - De igen, mert azzal az ürüggyel, hogy pisilnie kell, bement a szálloda mellett lévő presszóba, ahol nyilván ivott ez a majom... - háborodott fel Joey. - És most te tényleg ezen akadtál ki ennyire? - kérdeztem Joeyt. - Nem csak ezért. Mert igazán szólhatott volna nekem is... - dörmögte Joey. - Ti dilisek vagytok. - mondtam az újjammal a fejem körül körözve, amire Joey csak legyintett, és a földet kezdte bámulni. - Tudom, nekem is nagyon hiányzik... - suttogtam, amire James csuklott egyet, mintha azt akarta volna mondani, hogy ,,Nekem is hiányzik Paul!" De már szegény barátunk száját egy értelmes szó nem tudta elhagyni, csak amikor megbotlott, annyit tudott mondani, hogy ,,Hoppá!" . Végre James házához értünk. - mondta Joey. - Joeykám, mintha örülnél, hogy megszabadulsz a tehertől, és a piaszagtól... - gúnyolódtam. - Na, vigyük be Jamest. - mondta nagy erőt véve Joey. - Várj csak, segítek! - szóltam Joeynak, aki arcán felfedezni véltem némi megkönnyebbülést. - Bakker! - szólalt meg Joey. - Mi az? - kérdeztem, miközben az utolsó lépcsőfokon táncoltattam fel Jamest. - A kulcs! Nála van... - mutatott Jamesre elkeseredett fejjel. Tudtuk, hogy James mindig a farzsebében hordja a lakáskulcsot , és valahogy egyikőnk sem akart benyúlni érte. - Joey, te húzd ki a zsebét, hogy be tudjak nyúlni, anélkül, hogy hozzá kéne simulnom bármilyéhez is ennek a félnótásnak. - Oké. - könnyebbült meg Joey. Azzal széthúzta a zsebet, én meg két újjal óvatosan benyúltam a kulcsért... - Hát ha most valaki látott minket, biztos férreértette a helyzetet. - mondtam. - Engem valahogy nem érdekel, sokkal jobb megoldás , mintha a kezünk hozzásimult volna a .... - Hé, még hányok a végén! - szakítottam félbe Joeyt. - Tessék, itt a kulcs, nyitsd ki! - nyomtam a kezébe a kulcsot Joeynak. Közben szegény James az ajtónak dőlve aludt már. - Na vogyük be! - mondtam. - Hová? - problémázott Joey. - Hát ide a kanapéra... - mondtam egyértelműen a dolgot, amit Joey is helyeselt. - Akkor ezzel is megvolnánk. - mondtam egy mély levegőt véve. - Na, mi meg menjünk. - tanácsolta Joey. - én csak bólintottam. - Haza kísérlek Joey! - mondtam. - Felőlem... - mondta halkan Joey. Tudtam, hogy azért viselkedik így, mert nem akarja elrabolni az időmet, meg hogy vele foglalkozzak... De ez amúgyis hülyesèg, és most valahogy még nekem is szükségem volt, hogy egy barátommal beszéljek. Szépen lassan lépkedtünk, mintha mindketten azt akarnánk, hogy minnél később érjünk haza. - Hé, Corey, emlékszel, mikor hotdog árusnál az egész banda versenyzett, hogy ki legtöbbet megenni, és amikor nem bírta tovább már egyikőnk sem, Paul még repetázott? - Idézte fel Joey a Paullal töltött közös emlékünket. - Hogyne emlékeznék! - vágtam rá kicsit elmosolyodva, mintha Paul is velünk lenne. - Nekem még képem is van arról a délutánról. - vigyorgott Joey. - Azon a képen mintha kétszer akkorák lettünk volna. - nevetett. - Na azt a képet muszáj lesz megmutatnod! - próbáltam befenyíteni, hogy még csak eszébe se jusson elfelejteni, de persze ezt is elröhögtem. - Na, és te emlékszel arra, mikor Paul egy sráctól kölcsönkérte a görkoriját, és még egyet se lépett, máris hanyatt esett, és a kezében lèvő fagyi, egy öreg hölgy fején landolt? - kérdeztem. - Hú, dereng valami. - nevettünk, akárcsak régen Paullal. - Nekem erről videóm is van. - mondtam büszkélkedve. Megegyeztünk, hogy egyik délután megnézünk minden videót, és átnézünk minden képet, ami Paulhoz fűződik. Azt is megbeszéltük, hogy, hogy valamelyik nap összehívjuk a bandát, és egy kicsit zenélünk Paul Grey tiszteletére. Perceken belül Joey házához értünk. - Corey, nem jössz be egy italra? - kérdezte Joey. - Köszi, most inkább kihagynám, idelye indulnom... Majd kereslek. - Oké! - kiáltotta utánam Joey. Azzal elindultam a szálloda felé. Egyszer csak rákanyarodtam egy hosszú macskaköves útra, amit végig óriás fák öveztek, és lámpák világítottak leveleik közt. Tudtam, éreztem, hogy tovább kell lépni, Paul is ezt akarná, hogy zenéink sikeresek legyenek. Meg vagyok róla gyóződve, hogy Paul mindig velünk van, lesz. Ezután egy mondat hagyta el a szám: ,,Sosem felejtünk el Paul Grey!" - és láttam a lehelletem, ami felszállt, át a fák levelei közt, fel egészen a csillagokig. Biztos voltam benne, hogy Paulhoz eljutott ez a mondat. Ekkor lágy szellő kerekedett, én az ég felé néztem, és tudtam, hogy Paul válaszolt az üzenetemre, és egy falevél szállt le, pont a vállamra. Könnyeimet letörölve, a kis falevéllel a kezemben elindultam a végtelennek tűnő út felé..

Üdv minden látogatónak! Remélem tetszeni fog nektek, amit itt láthattok ezentúl az oldalon. :)